Önző módon, hirtelen felindulásból kirándulni vittem Lénát, nem mintha egyedül félnék az erdőben, csak gondoltam jobb egy társsal menni, hogy mégse érezzem magam olyan magányosan, de aztán mégis végig hiányzott az az igazi társ akivel közösen átélhettem volna a séta alatti élményeket. Az odafele tartó út még mindkettőnknek heves szívdobogást okozott, Lénának azért, mert ki kellett várnia a 15 percet, míg a célhoz értünk, nekem pedig azért, mert érzelmi viharok dúltak bennem. Évek óta vágytam kirándulni menni és most kicsit sajnáltam, hogy kihagyom belőle azt, akivel szívesen mentem volna, de revánsot vettem amiatt, hogy ő is kihagyott engem valamiből, ami azt gondolom, rám is tartozik. A népszerű kirándulóhely parkolójába érve nem lepett meg a sok gépkocsi. Szép őszi idő volt, sokan kihasználták egy kis természetjárásra. Léna, kipattanva a kocsiból, felfedező útra indult, különösebben nem zavarta, hogy az ő 55 kilója az én 55 kilómmal egálban van-e, ő négy lábbal, teljes erővel ment előre én két lábbal és egy kézzel próbáltam tartani, tudván, hogy fél órát kell csak küzdenem, utána kutya elfárad, megnyugszik és már nem húz tovább. A Gaja völgy, mint régen, most is csodás  volt, a lejtősebb helyeken sebesen zubogott a Gaja patak, többször a partjához vezettem Lénát, mégsem  ivott belőle, pedig láthatóan szomjas volt. Egy csendesebb, sekély résznél ismét megpróbálkoztam, leguggoltam a kutya mellé, bevizeztem a kezem és hagytam, hogy lenyalja róla a vízcseppeket, ezután már bátran lefetyelt a patakból. Amikor legutoljára a völgyben jártam, pár kilométerenként kerítésen átívelő falépcsőkön lehetett átjutni egyik zónából a másikba, gondoltam, az első kerítésig sétálunk Lénával. Így történt, hogy 1,5 óra séta után eljutottunk Balinkáig, mert az elmúlt évek alatt lebontották a kerítéseket. Útközben párok haladtak el mellettünk, családok kis gyerekekkel és mindenki, kivétel nélkül Lénát dicsérte, simogatta, becézte, mert Léna kedves, szelíd, nyugodt kutya és persze NŐ, aki szereti, ha simogatják, becézik és dicsérik az Ő szépségét. Balinkánál visszafordulva már egyedül voltunk az erdőben, levettem hát a pórázt, bízva Lénában, hogy nem megy világgá. Nagy boldogságában ugyan nekiiramodott, de 10 méter után megállt és visszanézett rám, majd hívásra vissza rohant hozzám. Megpaskoltam az oldalát, s ő boldogan ügetett tovább. Azon morfondíroztam, az előttem haladó kutyát nézve, hogy még  a járása is könnyedebb lett, póráz nélkül, már-már galoppozik a drága. Ha mégis találkoztunk kirándulókkal, Lénát magamhoz  hívtam és ő megadóan hajtotta fejét a pórázba.  Az autóhoz érve, tanulva az indulás okozta nehézségekből, először én ültem a hátsó ülésre, úgy mászott be utánam hű társam, s jött is volna ki utánam a másik ajtón azzal a lendülettel, de én voltam a gyorsabb és becsaptam az ajtót a nózija előtt. A haza út békésen telt, az esti szürkületben, Léna az elsuhanó tájat figyelte, de néha előre nézett és olyankor találkozott a tekintetünk a visszapillantó tükrében. Szeretet, bizalom, hűség és az együtt töltött idő élménye, volt azokba a  pillanatokba sűrítve.