Szeretni nem elég
de mi van akkor, ha nekem csak az van? Ha mást adni nem tudok? Pofon kéne? Igen. Lehet, hogy az kéne. Egy jó nagy pofon, hogy csak úgy égjen a bőr a kéznyom után. Nem, nem pofon kéne. Együtt töltött idő kéne, beszélgetés kéne, egy összemosolygás kéne, vagy egy nagy összeröhögés, de persze még az is kevés.
Figyelni kéne. Én például most a telefont figyelem, meg a facebook-ot két napja, rendületlenül, de sajnos, teljesen eredménytelenül és marcangolom magam kegyetlenül. Tipródom a fájdalmamban és hagyom hadd fájjon még jobban, ha egyedül élnék, talán hangosan zokognék is, vagy tányért törnék, vagy, ki tudja mit? De nem vagyok egyedül, ezért inkább takarítok. Először a bútorokat törölgetem, aztán már az autót porszívózom, fényezem a műszerfalat, csak úgy ragyog. Felrakom a vadiúj üléshuzatot is, hadd legyen teljes az összhang, legalább a kocsiban, ha már a lelkemben akkora a káosz. Mindezt persze két fokban és sártengerben teszem, mert ez most elengedhetetlenül fontos és életbevágó. Mint ahogy a ruhásszekrény teljes kipakolása is, majd, a ruhák élére hajtogatása után visszapakolása. Vasalás következik, ezzel is egy órácska valahogy eltelik. Ebédidő után jöhet a munka és bár szabin vagyok, ez most nem zavar, felveszem a munkástelefont is, hívjon csak, aki akar. A céges gépen van wifi, ránézek a netre, és bár látom, hogy netezik a fiam, mégsem veszem fel őt a chat-re. Kivárok. Most tényleg. Kibírom és nem hívom és nem üzenek.
( csak ezt a blogot írom és közzéteszem, s, ha megharagszik rám, majd megkövetem, mert ez nem alanyi, hanem anyai jogon jár nekem )
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: