Találtam egy ajtót, egy ajtót egy étteremben, ahová korgó gyomrom miatt tértem be, s kértem gyorssegélyként déli menüt, hogy csillapítsam éhségemet. S, hogy mi a különös abban, hogy egy étteremben ajtót találok ? Igazán semmi, hacsak nem az, hogy ez a konkrét ajtó az égadta világon sehová nem vezetett. Úgy állt ott, olyan tekintélyesen, rejtélyesen, hogy zsigereimben éreztem a kihívást, megfejteni a titkát, s    elétek tárjam képzeletem által.

Kíváncsi ember lévén, utána néztem a világhálón valaki megfejtette-e már előttem a titkot? Nem találtam semmi ráutalót, egészen mostanáig. Pár hete bukkantam rá egy kortárs festő alkotására, Csanálosi Tibor:”Tündérország bejárata” című festménye egészen felvillanyozott, s még inkább inspirálóan hatott rám:
“Egy álmomat festettem le.
Egy hajón lakunk, ott van a kertünk is, a kis házunk is.
Diófa alatt kerti pad, esténként kiülünk, borozgatunk-beszélgetünk, miközben a hajónk csodálatos tájak felett repül.
Egy nap egy különös városba értünk, magas toronyszerű házak voltak benne, rengeteg, furcsa összevisszaságban elhelyezkedő ablakkal.
Nagyon nehéz volt elképzelni, hogyan is lehetnek belül a szobák, feltehetően belül is rettenetesen bonyolultak lehetnek ezek a házak, rengeteg kanyargó lépcső, folyosók, zegzugos szobák, rejtekajtók, kazamaták, kamrácskák sokaságából állnak.
Sok furcsaságot láttunk még: többek közt az egyik ház kupoláján Mary Poppins szobrát, aztán egy semmihez-sem-csatlakozó csigalépcsőt, mely több fordulat után egy sehova-nem-nyíló ajtóban végződött.
Mikor ehhez a csigalépcsőhöz értünk, megállítottam a hajót.
A sehova-nem-nyíló ajtó egyszeriben kinyílott, csodálatos fény áradt ki rajta.
Tündérek léptek ki az ajtón s vidáman beszélgetve lépegettek le a lépcsőn.
Bizony, megtaláltuk azt a helyet, ahol a tündérek a mennyországból átjárnak a Földre.”

Ó! Hát persze! Villant belém a felismerés. Láttam én is ezt az álmot! Jártam én is ebben a különös városban! És igen, ezen az ajtón keresztül járnak a tündérek a Földre.

Néha magam is megrettenek attól, hogy mi emberek milyen szimbiózisban vagyunk egymással és az univerzummal, de egyben le is nyűgöz, hogy nem vagyunk egyedül. Sosem vagyunk egyedül. Akkor sem, ha egyedül ülünk be egy étterembe, elfogyasztani szerény ebédünket, mert van valami, ami összeköt minket, mindannyiunkat, mint például ez a fal elé odaállított kék ajtó, ami sehova nem vezet…

s amin én most átmegyek, átsurranok nesztelen…

egy zöld mezőn vagyok, a fű a térdemig ér, szellő táncoltatja őket s lesz belőlük tenger, csodaszép. Csend vesz körül, mélységesen békés csend, majd egyszer csak, mint egy felpörgetett filmben, történetek tárulnak elém, korszakok, emberek, háborúk, szerelmek, gyerekek, sok-sok gyerek, majd eltűnik mind, s marad csak egy. Áll előttem  vászonruhában meztelen talpakkal, arca ragyog, látom Őt, s megismerem, hiszen én vagyok! Mindvégig én voltam, s erre büszke vagyok, hogy nem tett bennem semmi kárt az idő, az a konok, hogy hiába lesz több ráncom, ősz hajszálam ezer, minden korral járó kínomon szívből kacagok, mert én még mindig-mindig az a gyerek vagyok! Leguggolok hozzám, egészen közel, érzem, ahogy két kicsi karom szorosan átölel, majd suttogom halkan, vagy csak gondolom: boldogságom vagy te! Szeretlek nagyon!