Látom a tévében, hallom a rádióból. Mi közöm hozzá? Semmi, csak ennyi:

Magyarország. 2011 év vége. Nagy hazámban béke van, de a szűkebbikben 1,5 éve háború dúl. Lelkileg megtörve, megalázva, kisemmizve, mi több adósságba döntve, maradék erőmet összeszedve legszükségesebb holmimat kukazsákba gyömöszölve elhagyom otthonom. Tisztában vagyok vele, mi mindent hagyok hátra, de már nem érdekel, csak el innen, el, bárhova, ahol béke van és nyugalom. A veszteségélmény óriási. Olyan felfokozott ideg és lelkiállapotban vagyok, hogy azt szavakkal leírni szinte lehetetlen. Percenként váltakozik bennem a szabadság miatti eufória és a jövőm miatti teljes bizonytalanság depressziója. Az újrakezdés lehetősége egyszer erőt önt belém, máskor pedig teljes súlyával nehezedik rám. Sokan állnak mellettem, többen mint ellenem, s ez átsegít a nehézségeken. Minden kedves, halk, lágy szótól, érintéstől elolvadok, sütkérezem a szeretetben, s minden erélyes, agresszív megnyilvánulástól összerezzenek, tüskéket eresztek. Kapaszkodom a hitembe, aztán a máséba, sőt már bármiben hinni képes vagyok, de legfőképpen magamban hiszek, hogy túlélem, megélem, átélem mindazt amit szeretnék, magamért s azokért akiket szeretek. Új életet kezdeni nagyon nehéz, idegen környezetben, idegen emberek között meg pláne. De nem lehetetlen, ha nem lehetetlenítik el mások.

Hiszem, hogy  mindenkinek joga van békében, szeretetben élni. S, ha ott ahol épp él  nincs remény se erre, akkor hadd menjen oda, ahol befogadják, ahol béke van, s ha még szeretet is…

az már a mennyország?