Utolért a gondolat. Hónapok óta piszkál, motoszkál bennem. Olvasni, vagy írni, esetleg nézni, mindegy, hogy hogyan, de  mese kell, nincs mese. Kell, hogy elragadjon, magába húzzon és ott tartson amíg tart, vagy még tovább.                                                                                                                                              Néha vágyódom gyermekkorom meséi után, esti fürdés utáni jó szagú, kellemes hangú mesék voltak ezek, anyu olvasta őket többnyire mesekönyvből. Apu ritkán mesélt de akkor nem könyvből, hanem fejből, legtöbbször saját gyerekkoráról, ezekre már nem emlékszem. Talán azért mert apu nem volt jó szagú. Nem tudom. Szerettem a diavetítős meséket is, sokszor saját magamat szórakoztatva ültem a panel kisszobájának tömör, fehérre festett  furnér ajtaja előtt, és a rögtönzött mozivásznon pörgettem a képeket s olvastam hangosan vagy magamban, mikor hogyan tartotta kedvem. Aztán magamnak olvastam a könyveket meséket, verseket, majd nem is olyan soká a gyermekeimnek olvastam ugyanezeket és újabbakat vagy épp véletlenül könyvtárból kiselejtezettet. Ilyen mesekönyv volt a Gumimókus címet viselő mely több egymástól független epizódból állt és mint nevéből sejthető egy gumiból készült játék mókusról szólt. Emlékszem amikor először olvastam belőle a gyerekeknek, az egyik történet annyira vicces volt, hogy fuldokoltam a nevetéstől és csak többszöri nekifutásra bírtam érthetően felolvasni. A fiúk szerintem ezért választották kedvenc mesekönyvnek és sokszor, nagyon sokszor kérték, hogy olvassak belőle és alig várták, hogy ahhoz a részhez érjek, amikor nem bírom tovább,visítva könnyezem, levegőért csapkodok és a párnákon fetrengek. Gyereknek lenni jó és a mese visszavisz oda, ahol minden nap egy csoda.                                                                                                                                              Tehát, mint említettem az elején, valami ilyesmire vágytam, s gondoltam pl. arra, hogy falunapon jó lenne egy sátor, szőnyegekkel, párnákkal s vállalkozó szellemű embertársakkal akik vállalnák, hogy mesélnének egy-egy órát gyermekeknek és egyéb gyermeklelkű embereknek, de mint oly sok ötletem ez is megrekedt a saját gondolataimban (na, de mostan leírtam és hátha lesz foganatja, ki tudja?) Teltek múltak a dolgos hétköznapok, néha-néha megtalált egy-egy mese, de nem volt az az igazi, elbűvölő, magába szippantó egyik se.  Eljött aztán a Szent Este, amikor minden gyermek, gyermeklelkű ember várja, hogy vágya, szerény vagy netán szerénytelen kívánsága valóra váljon. Gyermeklelkű de a valóságban élő személyem nem egészen konkrét kérése részben teljesült. Szerettem volna egy könyvet. Egy olyan könyvet amit a szívem választ nekem és én örülhettem volna a választásának és merülhettem volna el a betűk tengerében. Amikor a lapos borítékot megláttam, nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán kis lapocska benne értésemre adta, hogy bármit választhatok x értékben x üzletben x ideig. Még sosem vártam ennyire, hogy karácsony után kinyissanak a boltok. Nem kis önuralom kellett hozzá, hogy ne rögtön a könyvesboltban kezdjem a napot, némi józan ésszel előbb kenyeret és tejet vettem, de aztán, aztán elvesztem. Két órára. Jaj, de micsoda két óra volt! Illatok, színek, fények, polcok, állványok és könyvek, könyvek minden mennyiségben és csak egyet, egyet vehetek. X összeg ugyan elég lett volna két akármilyen vékonyka kiadásra na de én nem akármilyent kerestem, s sóvárogva vándoroltam két-három kötet között. Az egyiket már rég kinéztem magamnak, még az év elején gondoltam rá, hogy hú de jó lenne és most itt volt a kezemben, percekig lapozgattam, felvettem letettem, már majdnem elindultam a pénztárhoz vele, de aztán arra gondoltam, hogy ez mégsem lesz jó, mert ebben olyan sok kép van és olyan kevés szöveg, hogy fél óra alatt kiolvasom és az igen rövidke élmény lenne, nem ez kell nekem mégsem. Tovább bolyongtam hát a boltban s egyszer csak lepillantottam egy kupacra, fekete borítón kusza kék betűk azt üzenték: A csodák könyve, s mellette narancssárgán: Aranyvölgy. Alatta vékony fehérrel szedve: “Azoknak, akik nem adják fel, és őrzik a meséket a szívük mélyén, amíg világ a világ!” A hátulsó borítón pedig így szól hozzám: Örülök, hogy rám találtál…                                                                                                                                  Magamhoz szorítottam és földöntúli mosollyal a föld felett egy méterrel lebegtem kifelé a boltból. Régi ismerős szólított le, nahát, milyen boldog vagy! Hogyne lennék, mondom én. Megtaláltam!         S azóta? Azóta el vagyok bűvölve. Törpék, koboldok, tündérek teszik ezt velem és én nem bánom egy cseppet sem, sőt hagyom, s közben a cserépkályhát megrakom, ropog a tűz, érzik a melege s csak olvas, olvas az ember gyereke. Itt a vége? Á! Dehogy! Még csak most kezdődik!