Kislány voltam még, anyu mesélt róla, de nem tudtam elképzelni, milyen lehet a néni aki úgy néz ki mint egy felnőtt ember, de valójában olyan mint egy kis gyerek.

Az első találkozás nagymamám kertjében. Panni az udvar közepén áll, kezében pöttyös labda, jön felém mosolyogva a járása furcsa, elnagyolt, karjával adja a lendületet, arca picit torz, de kedves, haja kisfiúsra vágva, a forgónál egy pár szál rakoncátlanul ide-oda száll. Labdázzunk mondja és nevet. Barátok lettünk azon a nyáron,  a Panni meg én.

Azután minden nyáron találkoztunk, együtt játszottunk Bobival a nagymamám keverék, zsemleszínű kutyájával. Meglátogattuk a szomszéd Rozika nénit, aki jöttünkre előcsoszogott kis mamuszában a kerítésig, apró, vékony kezével a drótfonat kis négyzethálójába kapaszkodva, szürke szemével  derűsen, huncutul ránk tekintve sarkig tárta a kicsi kaput. Beültünk a nyári konyha hűvösébe a hokedlire, a Panni meg én.

Eljött az idő, amikor már nem találkozhattunk a mama kertjében, sem kert nem volt már, sem mama. Mi mentünk Pannihoz látogatóba, anyu, a nővérem és én. Az intézet takaros házikójában nagy volt a rend, körénk gyűlt mindenki, aki ott élt, örültek a látogatóknak, de Panni jobban örült, két kezét kitárva, szinte felénk röpült. Nézzük meg a szobát, ez az ő ágya, a maci a polcon is az övé, lehuppantunk, csendes örömmel a mintás takaróra, a Panni meg én.

Tavaly nyáron a születésnapjára tolltartót vettem neki, rózsaszínűt, hercegnőset és már előre boldog voltam, hogy mennyire fog örülni neki, de arra a kitörő örömre mégse számítottam. A keze nem úgy mozgott már mint régen, ujjaival nehezen húzta a cipzárt, s akkor még az izgatottságtól remegett is, de csak elővette a színes ceruzákat, zsírkrétát s forgatta őket boldogan. Előkerült a rajzfüzet is, az első lapjára egy nagy szívet rajzoltunk, a Panni meg én.

Idén nyáron nehéz szívvel mentem, mert, bár Panni lelke gyermek, a teste erről mit sem sejt, öregszik, betegszik benne minden apró sejt. Nem tudtam, mire számítsak, ő megismer, s én megismerem- e még? Már nem a takaros kis házban találtam, távolabb került, de a karja, mikor meglátott, ugyanúgy ölelésre lendült. Kiskanálon remeg a puding, fogatlan, tátott száj várja, beesett szemgödör ránca simul. Nem akarok meghalni, mondja váratlanul. Ha nem akarsz, nem fogsz, felelem, s a nehéz némaságban megfogjuk egymás kezét, a Panni meg én.