Szerencsésnek vallom magam, mert sok-sok legszebb pillanat van az életemben. Olyan pillanat, ami boldoggá tesz, ami melegséggel tölt el, amire szívesen gondolnék vissza még évek múlva is, ha eszembe jutna, de sajnos az agyam sok mindent szelektál és időnként hajlamos vagyok nem emlékezni szép pillanatokra. Ennek kivédésére láttam egy ötletet, miszerint írjam fel kis színes papírcetlire azokat a momentumokat az életemből ami csuda jó volt és dobáljam egy dunsztos üvegbe, s az év végén visszaolvashatom azokat. Mondjuk, én alapból egy ötliteres üveggel kezdtem volna a dolgot kipróbálni, ismervén önmagamat annyira, hogy sok papírcetlit irkálnék a sok-sok örömteli pillanat miatt, de rájöttem, hogy nincs annyi ötliteres üvegem se, amennyi nekem erre a célra egy évre elegendő lenne. Ebből kifolyólag odáig boncolgattam a dolgot, hogy, de minek is jegyezzek fel minden olyan eseményt ami boldoggá tesz, amikor szinte minden napra jut ilyen? Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem vagyok nagyigényű, a legcsekélyebb örömforrással is beérem.

Ma reggel például, amikor nutellás buktát vettem, arra gondoltam, hogy azt a kisebbik fiam is nagyon szereti, útba ejtettem hát az iskolát a munkahelyem felé menet és lestem, meglátom e valahol félrefésült fizimiskáját a sok nyurga fiatal között és végtelenül boldog voltam amikor megpillantottam és a kezébe nyomhattam a még meleg péksüteményt.

Szép szerelmes boldogságos pillanatom volt a tegnap esti is, amikor a párom fáradtan, álmosan, alváshoz készülődve felém fordult, két karjával a kezem után nyúlt, megfogta és puhán, halkan gyönyörűségesen azt mondta nekem: Életem.

Imádtam a hétvégén együtt főzni a nagyobbik fiammal. Volt egy pillanat, amikor mindketten a serpenyő mellett álltunk s ő, szeretetből a bal orcáját az én jobb orcámhoz nyomta.

Szeretem azt is, ahogy a terasz felső lépcsőjén ülve, Léna, a hatalmasra nőtt moszkvai őrünk mellém telepszik, hatalmas pracliját a vállamra teszi s úgy szemlélődünk a legnagyobb barátságban szótlanul.

Megint másmilyen melegséges érzéssel töltött el az a fél pillanat, amikor a postáról kifelé jövet tartottam az ajtót egy bottal is nehezen járó hölgynek és a hölgy mögött álló úr, karját szintén az ajtóra támasztva,  biztatón biccentett felém, hogy most már elengedhetem.

 

Azt mondják, naiv vagyok. Azt mondom igen, az.

Bízom, hiszek, szeretek.

Legszebb pillanatok, értetek élek!