Másfél éve történt. Nyár elején, egy meleg napsütötte péntek délután, a mozgó hentes-áru “bolt” előtti sorban tanakodtunk, a nagy Ő meg én, hogy mi is legyen azon a hétvégi vasárnapon az ebéd. Gusztáltuk a friss, rózsás-piros  húsokat, s szemünk megakadt egy néhai sertés oldalán, mely lelki szemeink előtt már pirosra, szaftosra sülve lebegett, hogy lelki orrcimpánk az illatára csak úgy remegett! Igen ám, de az előttünk  sorban állók szintén hasonló vasárnapi ebédre vágytak és vágyaiknak hangot is adtak e-képpen:

-Oldalast kérek, de nem azt a csúnyát, hanem a másikat, a szépet!- s így haladt a sor tovább, előre serényen,

s így történt, hogy nekünk már csak a csúnya hús maradt. Na, gondoltam, ha már így esett, mondok ennek a szép szál hentes legénynek valami vicceset, s emígy szóltam hozzá, mosolyogva, szépen: 

-Én is oldalast szeretnék, de előttem erre a húsra mindenki azt mondta, hogy nem szép, hát szeretnék kérni rá, ha lehet, némi kedvezményt!- majd érdeklődve lestem, mit reagál e szavakra hentesem.

A nagy darab ember, földig fehérben, szavaim hatására nemhogy nem nevetett, de még egy mosolyt sem eresztett, sőt, majdnem felrobbant mérgében, feje nem csak a meleg miatt durrant volna szanaszéjjel, de azért erőt vett önmagán, s a csomagoló papírra fektette husikánk.

Édes egyetlenem, aki eddig szótlanul mellettem állt, gyanútlanul, mint aki csak  erre várt, az utolsó kegyelem döfést megadta:

– Lenne szíves felszelni!- csak ennyire futotta, mert ekkora hentes fiú szemei ölni tudtak volna. Fogta a husikánkat, a nem szépet, és háromszor, akkorát csapott le rá, félelmetes bárdjával, hogy a deszka alatta széthasadt, majd sebbel-lobbal becsomagolta, s jó, hogy hozzánk nem vágta az oldalast.

Hazaérve, első dolgom volt megnézni, mit művelt a hentes, s a látványtól a szemöldököm rögtön a homlokomra szaladt, mert hosszában volt bevagdosva az oldalas! Vigyorogva néztem, a szakadt husinkra, majd kipattant fejemből az Isteni szikra, hogyan varázsoljam e művet ehetőre? 

Fenséges Hentes Tokányt készítek belőle!