Hírekből hallottuk, képeken láttuk évekkel ezelőtt és azóta minden karácsonyi időszakban sóhajtoztunk, hogy ó, egyszer bárcsak mi is ott lehetnénk, megcsodálnánk, körbejárnánk, meseszép vásár forgatagát, s aztán minden évben ennyiben maradtunk és itthon.

Ez volt régen. No és mi van most? Most kérem szépen, álom valóra váltás van. Olyan álom valóra váltás, amire van reális esély. Ami nem lehetetlen. Súgok neked valamit, én még a balatoni, vízparti családi nyaralóra is látok esélyt, bizony! Még el kell találnom 5 számot és már meg is lesz. Most is csak ennyi kellett, picit másmilyen szögből nézve. Először is kellett az én szám, hogy kinyissam és elmondjam, mit szeretnék. Aztán kellett a páromé, hogy azt mondja, rendben. Kellett a keresztlányomé, aki egyben a te édesed, hogy lelkesítsen és segítsen. Negyediknek kellett anyué, hogy rábeszéljen, meg mellé, meg mindenhogyan, de azt sokat és órákig, hogy aztán muszáj legyen bevallanom, hogy mi is lesz a meglepetés, mert nem bírja ki az utazás napjáig, akkora az öröme és az izgatottsága. Ezután már csak a Rolitúra száma kellett, hogy felhívjam, megbeszéljem, pontosítsam és kész. Dec.21. 4 óra 45 perc. Álom valóra váltás indul! Ülök az ágy szélén álmosan, a régi gyerekszobában, a régi ágyamon, Te belépsz a szobába ( mert mindig te keltél előbb), rám mosolyogsz és azt mondod, de jó téged látni, így, reggel. Visszamosolygok. Téged is jó látni! Te kávét iszol és eszel egy pár falatot, nekem semmi le nem menne a torkomon, annyira izgulok, de persze nem mutatom. Talpig felöltözve kétpercenként az órámat nézve mennék már, Te félig felöltözve ülsz az ágyon és olvasol, mert a helyi járat indulásáig még van 10 perc. Végre elindulunk, hogy aztán, 15 perccel később egyik lábunkról a másikra álljunk az uszoda előtt, mert az a busz, ami egészen Bécsig repítene késik, de aztán, alig fél óra várakozás után begördül hófehér testű sok lóerős járművünk, amire jókedvű, szép jó reggelt kurjantgatásokkal felpattanunk és kényelmesen elhelyezkedünk. Innentől 3 óra evés, ivás, beszélgetés, tájban gyönyörködés kezdődik, mely Bécsben a schönbrunni kastélynál való leszálláskor további 8 órával kitolódik, annyi különbséggel, hogy innentől a tevékenységeink kibővülnek a gyaloglással, sétával, andalgással, loholással, csoszogással, lépdeléssel, valamint fényképezőgép kattintgatással (folyamatosan). Szókészletünk pedig lecsökken az Ó, az Ú és a HŰ illetve egyéb a látványt  semmilyen más módon ki nem fejezhető egy, két, maximum három betűs szavakra. Mint gyerekek a játékboltban, olyanok vagyunk pontosan, mindent megnézhetünk (és meg is nézünk) mindent megfoghatunk (és meg is fogunk) de haza…haza csak egyet vihetünk. 🙂 Mi azt hoztuk haza, ami a legjobb volt az egészben, amiért valójában mentünk, amire évek óta vártunk. Az élményt. Nem csak az adventi vásár élményét, hanem az együtt töltött idő élményét, az együtt csodálkozás, az együtt nevetés, az együtt gyaloglás az együtt nagyon-nagyon elfáradás élményét. Gyerekkorom kedves meséjében a legkisebb királylány úgy szerette édesapját mint a sót. Nekem pedig itt vagy TE-SÓM! 😀