Advent második vasárnapja van. A késő délután sötétjébe meleg fehér fénnyel üzeni a házikónk hangulatos díszvilágítása,  karácsony közeleg. Bent a házban félhomályban, az asztaldíszen két gyertya lángja lobog, fényében meg-meg csillan az ablakban függő piros, arany gömbkoszorú. Sütemény és pogácsa illat keveredik az illóolajos mécses narancsfelhőjébe melyet a cserépkályha vas platnijáról alkalmanként felszálló kanyargó füstcsík fűszerez. Puha és finom meleget ad a kályha, a szoba csendjébe csak az égő fa hangja pattog bele, de az is olyan lágyan, tiszteletteljesen, ahogyan az az ünnepi várakozáshoz illik. Lehunyom a szemem és régi karácsonyokra emlékezem. Illatokra, ízekre, hangokra, képekre, titkokra és varázslatokra, mert a karácsony erről szól. Valami különös hangulat lengi körül, ami semmilyen más ünnepet nem. A karácsony intenzív, olyan, mint egy óriási nagyító, ha szeretsz, jobban szeretsz, ha vidám vagy még vidámabb leszel, ha fáj, még jobban fáj…minden felnagyítódik, minden érzés, minden gondolat, minden tett. Karácsony táján jobban esik egy suta mosoly a szembejövő arcáról mint máskor és rosszabbul érint egy fejünk felett elhaladó tekintet, mint úgy általában. Az emberek szívébe beköltözik a várakozás,  az agyuk pedig csendes üzemmódra kapcsol, nem vitatkozik, nem érvel, nem hadakozik, nem lázad, mert tudja, semmi értelme. Ilyenkor a szív az Úr. Szeretetre vágyik és szeretni szeretne. Jó esetben a kettő egymásra talál, közvetítő tárgyak nélkül is, mert ugyan, hogyan is lehetne egy tárggyal kifejezni mit érzünk a  másik iránt? Persze vannak jelképes dolgok, amik arra hivatottak, hogy elmondják helyettünk, éreztessék helyettünk, megérintsék helyettünk, de önmagában mit sem ér, ha nincs mögötte az Ember. Azt szeretném, azt kívánom, minden év, minden hónap, minden napján, de különösen, így Karácsonykor, a Szeretet Ünnepén, lépj elő, kedves Ember az anyagi világból, maradjon  mind a hátad mögött, s csak, miután Magad Is Elég Voltál, mintegy ráadásként, szeretettel add át, ajándékodat.