Kedves Pumukli!

Hozzád írom soraim, de valójában csak kiírom magamból az érzéseimet és csak reménykedem, hogy sosem olvasod el, mert tudom, hogy nem értenéd meg. Te egy gyermeklelkű emberke vagy és néha elcsodálkozom rajta, mennyi mindenben hasonlítunk egymásra. Akár még barátok is lehetnénk. De nem leszünk, mert én nem hagyom. Mereven elzárkózom előled. Tudom, hogy ez neked fáj, és ha, hiszed, ha nem, nekem is fáj, de képtelen vagyok nyitni feléd. Magam miatt és a két szeretett fiam miatt. Amikor elköltöztem tőlük a szívem szakadt meg. Értük maradtam volna, de magamért mégis eljöttem. Nekik nem volt lehetőségük velem jönni, mert én nem tudtam otthont teremteni nekik a semmiből és mert nekik az otthont az a ház jelenti, ahol felnőttek még akkor is, ha én már nem lakom ott velük. Végtelenül szeretem őket és végtelenül hiányoznak. Amikor beköltöztél a padlásszobába és az életünkbe, kezdetben örültem neked, mert azt gondoltam, majd kicsit pótolod a szívemben keletkezett űrt, de a kezdeti öröm hamar vegyes érzelmekké alakult, amikkel a  mai napig nem sikerült megbirkóznom.  Mosom-vasalom a ruháidat, de a saját fiaimét nem. Naponta készítek valamilyen ételt amiből te is naponta eszel, de a fiaim nem. Nem beszélgetek veled túl sokat, mert a fiaimmal sem tudok túl sokat és nem játszom veled, mert a fiaimmal is csak ritkán teszem. Büntetlek olyasmiért, amit nem követtél el. Nem a te hibád. Te csak azt szeretnéd, hogy szeressenek. Nem kérsz sokat. Nem a te hibád, hogy én nem tudok annyit adni, amennyit kérsz.

Kedves Pumukli! Szeretném, hogy tudd: Nem a Te hibád!