Fáradtan, de jókedvűen zötykölődöm a helyközi   járaton, nincs sok kedvem állni, de ülőhely már nincs, így a csuklóban élvezem az utazást. Az élvezet annyiból áll, hogy tudom, tizenöt perc az egész, maximum húsz, ez tartja bennem a lelket, addig, míg leszállhatok. Ma az első két perc után a szokásosnál intenzívebb vágyam támadt leszállni a buszról. Tőlem pár üléssel egy anyuka foglalt helyet, három gyermekével, a legkisebb még nincs három éves, de a dackorszak már elkezdődött nála. Semmi nem jó neki, az égadta világon és ennek hangos visítás kíséretében hangot is ad. Az édesanya próbálja csitítani, majd, kényszeredetten hagyni, tegye azt amit szeretne, de mivel aprócska lelke nem tudja, mit is szeretne pontosan, azt viszont nagyon jól tudja, hogy mit nem, teljes erőből tiltakozik. Anyuka átölelve tartaná ölében de a kis emberke teljes 80 cm-es hosszában megfeszül és üvölt és menekülni próbál, maga sem tudja, merre, csak el. Öt perce figyelem és hallgatom a kisfiút és a buszon utazó többi embert, a többség egymástól függetlenül, némi részidő eltolódással a gyermek felé tekintget. Van akit teljesen közömbösen érint, van akit teljesen kiakaszt. Aki nehezebben viseli, az valószínűleg fáradt már a napi nyolc óra munka után és pihenne már minden idege, amit most felborít és kiborít ez a kis idegen. Segíteni szeretnék, főleg magamon, mert még nyolc percig utazom a buszon ezért odamegyek a kisfiú mellé, lehajolok és azt kérdezem – Szeretnél hős lenni? – a pici tagadólag rázza a fejét, de elhallgat. Tovább folytatom – pedig sok kisfiú szeretne Superman lenni. Legyél te is most az, az én kedvemért és mentsd meg a buszon utazó sok fáradt embert és mentsd meg anyát is, mert nagyon nehéz elviselni ezt a visítozást. Az anyuka hálásan felnevet, a kisfiú az ablak mellé lép és kifelé bámul. – Úgy! Szóval nem beszélgetsz velem? Nem is nézel rám. Pedig én szeretnék veled beszélgetni! -a sapis fej erre félig felém fordul, a pofi elmosolyodik. A keze a bevásárló szatyor után nyúl, majd közlékenyen beavat a táska rejtelmeibe, mutatja az új télikabátot, ami nem az övé, hanem a testvéréé lesz. Erre a tesók is felbátorodnak és ők is szóba állnak velem. Vigyorogva kérdem – A kistestvéretek? – Ők,vigyorogva – Igen. Borzasztó sajnálkozást tettetek és kacsintok mellé. A legnagyobbik teljesen komolyan rám néz és azt mondja – én is ilyen rossz vagyok -. Most az anya felé fordulok, borzasztó sajnálkozásomat kifejezve őszinte együttérzéssel. Mindketten mosolygunk. Megkérdem az anyát – hogy hívják a kisfiút?- Ármin, hangzik a válasz. Nyugtázom és leszállok a buszról. Itthon a neten első dolgom utánanézni mit jelent az Ármin név. Azt jelenti : Hadi férfi. Így már mindent értek! A név kötelez! 😀