Már  napok óta  fortyogtam  magamban  és    persze  tudtam,  hogy  nem   lesz  jó vége  a fortyogásnak, de már nem tehettem semmit, mert az összetevők már mind együtt voltak csak valami még  hiányzott, amiről  tudtam, ugyan,  hogy  kell  hozzá, de hogy  pontosan hogyan fog kinézni, azt egészen ma reggelig még csak nem is sejtettem.

Halandó ember rá nem jönne sosem, hogy milyen apró dolgok, mekkora nagy kárt tudnak okozni, nem hogy más, nem e világi lény, aki mit sem sejtve ír hét darab felkiáltójelet egy mondat végére, ami egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy fortyogó maró anyag utolsó hozzávalója, de ebben az esetben pontosan az. Hihetetlen mi?

Hét darab felkiáltójel egymás után, így ni: !!!!!!! és már robbanok is!
Bár, ha jobban belegondolok, nem is robbantam rögtön, gondolom, hagytam, hadd elegyedjen el az összes többi közt és amikor már kész voltam, úgy tizenkét óra körül, na, akkor volt a robbanás (az első). Ezt követően a fortyogás abbamaradt, és végeztem a napi rutint, súlytalan, agytalan állapotban, valamiféleképpen.  Tizenhat óra, tizenöt perc. Meglepve tapasztalom a novemberi délután tizennyolc fokos melegét. A négy fal között eddig rázott a hideg, vagy az ideg, nem tudom pontosan, de most jól esik, ahogy átölel ez a puha meleg. Az egyik épületből, a nyitott ablakon át népzene hangos dallama száll, lányok hujjogatnak vidáman. A járdán, velem szemben barna hajú, szép alakú nő áll, fél kezével a botjára támaszkodva, mely a járásban segíti. A népzene felé fordítja fejét, arca ragyog. Mosolyogva nézek rá és mosolyogva tovább megyek. A táskámban Duna kavics után kotorászok, jól esően zörgetem a zacskót és szemezem egyesével, majd a ragacsos cukormázat az ujjamról lenyalom. Buszra szállok. Az ablak mellett, babakocsiban egy kétéves forma helyes kislány áll, két keze az autóbusz üvegét maszatolja, édesanyja szól rá, nem szabad, de a hangja erőtlen, hagyja, csináljon amit akar. Nézzük egymást, a kislány meg én, a cumi mögött huncutan nevet a szája, majd jobb kezének ujjaival a busz korlátján felém lépeget. Felemelem a jobb kezem és ujjaimmal a korláton felé lépkedek. Hirtelen elkapom a kezét és a kislány felnevet. Barátok vagyunk. Jeleznem kell, még intek újdonsült barátomnak, majd a sötét utcára lépek. Már várnak. Az autó fényszórója megvilágítja a rendszámot, biztos, ami biztos, megnézem és beszállok. Puszi és hallgatás, otthon a konyhában futó közhelyek, az ágyon a könyvek, amiket ígért, hogy megkeres, aztán átölel és aztán kitör belőlem minden jajj és minden fájdalom, rázza a vállam a sírás és én csak átölelve Őt, hagyom.