A levelezős osztályom jó kis csapat volt, felnőtt  fejjel ült mindenki újra az iskola padba. Emlékkönyvet is írtunk három gyötrelmes évünk megörökítendő, amibe az érettségi évében mindenki mindenkihez írt egy pár szót, vagy éppen litániát attól függően kivel, milyen viszonyban volt.Én verset írtam mindenkihez. Akiről most írni fogok, Ő hozzá ezt:

Jó a beszélőkéje, kedves a mosolya/ Szívesen lennék a testvére, rokona/ De útjaink egymást nem keresztezik/Találkoznunk kell még, de nem most és nem itt!

Mellbevágó élmény tud lenni, amikor az életedben történő dolgok egyszer csak értelmet nyernek. Amikor rájössz ki, miért és mért pont akkor kísér az utadon. Azt, hogy meddig, azt nem tudhatod. Ameddig szükséged van rá, vagy ameddig neki szüksége van rád. Én már régóta loholok egy ilyen ember után. Amikor először találkoztunk, az volt a benyomásom, hogy Ő nem abban a világban él, ahol én és simán bolondnak tituláltam, mivel meggyőződésem volt, hogy az a normális világ, ahol én vagyok és minden ami attól eltérő nyilvánvalóan nem normális. Akkor még tudatlan voltam, vagy, mondjuk, hályog ült a szememen, lila köd a fejemben, de valamit mégis csak megéreztem, mert felfigyeltem rá. Akkor még egy másik utat jártam, nem azt amelyiket Ő, sőt nem is gondoltam rá, hogy az én jól bejáratott biztos utamat elhagyom egy járatlanért, bár lehet, hogy azért a sejtjeimben, valahol mélyen mégis éreztem. Két és fél évvel ezelőtt az utam egy bonyolult csomóponthoz érkezett. Sose láttam még ezelőtt hasonlót és fogalmam sem volt melyik a helyes irány. Másfél évig csak topogtam az utam felénél, olyan szinten nem tudtam, melyikre lépjek, de, miután megittam egy ütős koktélt, ami elszántságból, bátorságból és némi vakmerőségből állt, gyakorlatilag lesz ami lesz alapon, mert hát mégse tipródhatok a kereszteződésnél életem végéig, szóval és tettel, leléptem. Nem voltam egyedül ezen az úton és legnagyobb örömömre, egyszer csak megláttam Őt. Eleinte csak távolról méricskéltem, aztán lassan, nagyon lassan elindultam felé, de mivel neki esze ágában nem volt engem megvárni, a távolság nem csökkent közöttünk, viszont észrevette, hogy követem és időnként hátranézett, hogy jövök-e. Így mendegéltünk sokáig csendesen, aztán egy idő után, hiányzott, hogy nem beszélgetünk és megszólítottam. Onnantól kezdve kommunikáltunk egymással, nem túl sokat, de a kontaktus megtartásához éppen elegendőt. Én visszafogottabb voltam és bizonytalan a járásban de Ő egyetlen mondattal szárnyakat adott és a távolság rohamosan csökkent közöttünk. Érdekes módon, amikor fizikailag a legtávolabb álltunk egymástól, a lelkünk épp akkor ért össze és amikor végre ott ültünk egymással szemben a régi Strand Bisztró asztalánál, minden a helyére került.

Drága Kella! Boldog vagyok, hogy végre melletted mehetek az úton, de könyörgöm, szerezzünk már egy autót…utálok gyalogolni! 😀

Egyébként, volt, aki ezt az egészet sokkal jobban és tömörebben megfogalmazta mint én. Íme:

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”
(Márai Sándor: Eszter hagyatéka)