Legalábbis nagyon remélem, mert nagyon tetszett amit ott láttam. Valamikor hajnali négy után álmodtam ezt a szépet, egészen reggel hatig, amikor is megszólalt a párom telefonján az ébresztő, majd rögtön utána az enyém is, hogy egy pillanat alatt magamhoz térve, de még sokáig az álom hatása alatt belevessem magam a hétfőbe. Az álmomban nyoma sem volt dolgos hétköznapnak, sokkal inkább szép, nyár végi hétvégének tűnt, dimbes-dombos napsütötte tájakon jártam a párommal együtt. Egy kisváros történelmi házai között bolyongva a város fölé magasodó dombtetőn álló kálvária felé irányítottuk lépteink. Felérve a dombtetőre egy kedves, magát Boszinak nevező hölgy invitált a saját otthonába, s, mivel igen szimpatikus volt és vendégszerető, hát vele tartottunk. A házikó egy domboldalon állt, sárga-barna kanyargós kövezett út vezetett hozzá. A bejárati ajtót a pincetető dombját megmászva lépcsőkön, valamint egy napozóteraszon át lehetett megközelíteni, a teraszon nagy, bokros virágok pompáztak. Belépve a házba kis előtér fogadott, majd onnan jutottunk a szintén nem nagy konyhába, ami azonban rendhagyó módon volt berendezve. A falat egyforma méretű, fa keretes festmények borították, véges végig egymás alatt, fölött, mellett, mintha csak tapéta volna. A témáját nem lehetett kivenni, de a színe mindegyiknek a nap sárga, bronz, barna árnyalata volt és olajfesték lévén selymesen csillogott. A konyhaszekrény sem volt mindennapi, mert a nyitott polcok elé, mint valami szerszámos táskát, úgy varrtak világos barna sertésbőrből anyagot, tele nagy-nagy zsebekkel, melynek minden helye tele volt gyömöszölve a naponta használandó kellékekkel. Volt ott szűrő és merőkanál, habverő, fakanál és mi egyéb és a legalsó zsebben félig kilógva egy meztelenre vetkőztetett hajas baba. A konyhaablakon fodros függöny, két oldalra kötve, kitekintve udvari panoráma közte. Az udvar tágas volt, nyírt füves, tiszta, körben cserjékkel, bokrokkal, fákkal tarkítva. Kilépve a házból a füves udvaron Lénát láttam hemperegni a napon, ebből jöttem rá, hogy ez a Boszi én vagyok, s ez a kis ház az én házam, vagy legalábbis a tudatalattim leghőbb, legtitkosabb vágya.