A minap azt kérdezted, beváltottad-e a hozzád fűződő reményeimet? Azt válaszoltam, hogy be. Hazudtam. Édesem, hogyan lehetne a reményt beváltani? A vágyakat valóra váltani? Az összeset? Hiszen, mi még csak most találkoztunk, sok-sok év, vagy évtized, évszázad, évezred után először. Te nem ismertél fel rögtön, én is csak pár nap után, hogy Te vagy az. Annyira örültünk egymásnak! Emlékszel? Terveztük, hogy egyszer együtt leszünk, együtt fogunk élni egy kis hegyi házikóban, szenvedtünk, de terveztünk. Nem tudtuk, ebben az életünkben valóra válik-e, vagy várni kell a következőre? S, látod? Most itt vagyunk a kis hegyi házikóban, és én épp nehezményezem, hogy nem vagy elég érzelmes, mire Te kifejted, hogy hova jutna a világ, ha mindenki, mindig érzelmes lenne. Most majdnem ideírtam, hogy mennyire szeretlek! Pedig nem is igaz! Csak elragadtak az érzelmeim…de, hiába, mert téged meg nem. Egy szó, mint száz, Szívem, még sok-sok beteljesületlen vágyam van és remélem, Te is így vagy ezzel. Mondjuk, ahogy így elnézem, a Te legnagyobb vágyad e pillanatban, hogy aludjál, az enyém meg az, hogy ezt megírjam. Mármint, nem arra vágyom, hogy megírjam, hogy Te aludnál már, hanem úgy általánosságban…csak úgy pötyögök valamit a gépbe, még, mondjuk úgy húsz percig és közben néha meglesem, alszol e már. Gonosz vagyok. Nem hagylak aludni…mindezt azért, mert ma épp nem vagy érzelmes hangulatban én meg igen. Úgy kell neked! Kellett neked egy ilyen Bolond Boszi? Tudod, mi az ami olyan szép ebben az egészben? Az, hogy segítjük egymást a vágyaink elérésében, az egyéniekben és a közösekben egyaránt. Én most épp a te vágyad elérésében fogok segíteni. Befejezem az írást, kikapcsolom a tévét, kiteszem a macskát, leoltom a lámpát és finom puszit nyomok az arcodra. Álmodj szépeket, jó éjszakát!