Tárgyak, birtokos jelzők és egyéb szívfájdalmak
Kedves ismerősöm, megkért, segítsek a költözködésénél, amire persze, rögtön rávágtam, hogy persze szívesen, abban a reményben, hogy boldogságos jövőjébe költöztetem, de a mai napon rájöttem, hogy számomra ez bizony embert próbáló feladat. Nem a dobozok teherautóra pakolása, nem is a kipakolás volt nehéz, hanem a lelkem, de az rettentően. Olyan nagyon súlyos lett az én szívem, hogy azt sem tudtam, hogyan leplezzem óriási bánatomat, melyből, a körülöttem lévők mit sem érzékeltek. Gyakorlatilag egy éve küzdök azzal a fránya birtokos jelzővel, amit úgy hívnak: enyém. Csak, hogy megértsétek, hogy számomra milyen fontos egy -egy tárgy ami az enyém, elmesélek egy epizódot az életemből (a régiből). Még a hatalmas méretű “bunkofonok” (mobil telefon) korszakában, karácsonyi ajándékként, egy kis méretű, különlegesen szép, egyedi telefont kaptam. Sok-sok éven át hűen ragaszkodtam hozzá, a technika már rég túl haladta az én telefonom tudását, amivel, szimplán csak telefonálni lehetett, de én még mindig ragaszkodtam hozzá. Oly annyira, hogy mikor az akku megadta magát, bementem egy szaküzletbe és rendeltem új akkut a készülékbe. Az eladó tágra nyílt szemekkel bámulta a mobilom és hátrakiabált a főnökének, hogy azonnal jöjjön ki, mert ilyen szép állapotú őskövületet még nem látott. Megcsodálták és én boldogan, büszkén húztam ki magam, hogy, hát, igen, az az enyém. Aztán, egy nehéz nap után, egy kiadós veszekedést nyomatékosítva, csak, hogy tisztában legyek azzal, ki az úr a háznál, kedves telefonom belecsapódott a falba, s szóródott szét a nappaliban apró darabokra. Értettem a szóból. Szótlanul, könny fátylon át szedegettem össze a darabokat, majd szótlanul az ebédlőasztalra raktam, csendben előkerestem egy műszerész csavarhúzót és némán, négy vagy tán öt órán keresztül szótlanul szereltem. Megcsináltam. Még öt évig szolgált engem hűen. Bármikor, ha a kezembe vettem, vagy csak ránéztem, nem csak a telefont láttam benne. Láttam a szép és a csúnya emléket is. Az egyik emlékben végtelenül boldog voltam, a másik emlékben végtelenül szomorú. Mindkettőt fontos megélni, átélni, túlélni, mert ezek mutatják az utat. Nekem olyan utat mutattak, hogy most a jelenemben félek. Félek azt mondani: enyém. Nem mondom, mert nem hiszek benne. Nem mondom, mert nincs olyan, hogy: enyém. Semmi nem az enyém, csak használom, csak mellettem van, csak velem van, egy darabig kísérnek az életem során. Mégis, ma, amikor költöztettem és más napokon, amikor valamiről eszembe jutnak tárgyak, amik valamikor az enyéim voltak, belesajdul a szívem, hogy nekem semmim sincsen és mégis, ilyenkor érzem legjobban, hogy van valamim, ami fontosabb bármilyen tárgynál: a Szívem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: