Ritka madár
Ma délután ismét nyeregre pattantam, hűséges ezüstszínű kétkerekű vasparipámon letekertem a hegyről a közeli városba, hogy drága leszármazottaim társasága némi lelket verjen belém. Induláskor hangulatom még igen borús volt, de már a városba vezető út is csodálatos dolgokat vétetett észre velem. Nem először tettem meg két keréken ezt az utat, volt alkalmam megfigyelni a természetet. Múlthéten az út melletti búzatáblában felfigyeltem egy rókafarokra. Pár másodperccel később a kis vörös többi testrésze is láthatóvá vált, majd cikázó ugrásokkal egyszer csak eltűnt a közeli cserjésben. Tegnap egy hatalmas mezei nyúl ült és fülelt a búzatáblában, majd közeledtemre ő is a cserjésben tűnt el a szemem elől. Ma hiába pásztázta a szemem a búzatáblát, nem láttam egyikőjüket sem. Ott ahol a keskeny aszfalt átszeli a hatalmas szántást, az út szélén hosszúkás, vékony pálcikák hevertek. Az egyik rövidebb pálcika végén árván, maszatosan, némán ült a barnás szőrcsomó. Így van ez rendjén, gondoltam és immáron egészen magamhoz térten kerekeztem tovább. Gyermekeimmel a délután gyorsan telt, de azért belefért egy kis anyai simogatás is. Kisebbik fiam, a mostanában ritkán tapasztalt érintés hatására így szólt:
mmm, de régen kaptam ilyen jó simit! De jó a Kirának ( a kutyája) neki mindennap ilyen jó érzése van!
Elérzékenyülve nyomtam egy puszit lehajtott feje és az ingnyak közé a mezítelen tarkójára.
Nagyobbik fiamat sem hagytam ki a simogatásból, bár nála már elgondolkodtam, hogy vajon erre neki van nagyobb szüksége, vagy nekem? Az érintés, ha szeretet árad belőle, gyógyít. Minden sebre jó.
Hazafelé mindhárman jókedvűen sétáltunk, a fiúk bohóckodva tolták vagy éppen tekerték drótszamaramat.
Elérkeztünk a kerékpárúthoz és elbúcsúztunk. Az ég közben felhős lett, feltámadt a szél is, igyekeztem hát, hogy még az eső előtt felérjek a hegyre. Útközben azonban valami megállított. Egy ritka madárra lettem figyelmes, ahogy az út menti ároktól nem messze egy kiszáradt kórón billegett. Már nagyon lógott az eső lába, én mégis leállítottam a kerékpárom az út mellé, levettem a sárgán világító láthatósági mellényt és lassan, óvatosan közelítettem a madár felé. A madárka nem repült el, néha meg-meg libbent a farkszárnya, de ott maradt az ágon. Már csak pár lépésre voltam tőle és a kezdeti izgatottságomon, hogy valami ritka szépséget csodálhatok meg, úrrá lett a csalódottság. A kiszáradt kórón csak egy árva, jelentéktelen hulladék fityegett. Visszaballagtam az úton hagyott járgányomhoz és újból nekiveselkedtem a hegynek. Mire felértem a tetejére, megbékéltem magammal. Sokkal jobb volt így, hogy megálltam és megnéztem magamnak azt a madarat. Ha nem tettem volna, abban a hitben maradtam volna, hogy valami gyönyörűséget találtam. Lehet, hogy a valóság kiábrándító, de ettől életszerű és igaz. Meg, aztán, az ember sosem tudhatja, hogy egy másik úton, más alkalommal, nem lát-e meg ismét egy csodát, ami valóban csoda. Ettől szép a valóság. Ettől szép az élet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: