Néha egészen ledöbbenek, milyen körmönfont módon erőlteti rám a sors, vagy a karma vagy a jó Isten tudja mi, az életfeladatomat. Itt van például a papírmunka. Isten látja lelkem, sosem szerettem, ezért aztán nem is tettem bele szívem lelkem. Gyerekkoromban a fiókot, amiben a füzeteim, irományaim, egyéb papírkáim voltak, a káosz uralta. Rend csak akkor volt benne, ha már nagyon szúrta a szememet, vagy leszakadt az alja, mert nem bírta a terhet. Felnőtt koromban ezért büntetésként, a férjem vállalkozásának papír ügyeit is én intéztem. Nem csináltam jól. Soknak éreztem, tehernek. Még könyvelő irodában is dolgoztam, csupa-csupa papír közt, rém unalmas volt, mondhatom, de ez mind semmi, ahhoz képest, amit most csinálok. A napom nagy részében ugyanis kartonozok. Egészséges és kevésbé egészséges hölgyek leletei, kartonjai fölött, alatt, előtt, mellett gubbasztok, vagy éppen létrázok órákon át és rendszerezem őket év, hó, nap szerint. Több száz, ezer papír mázsás súlya a nyakamban és mind arra vár, hogy rendbe rakjam őket. Egyedül. Egészen vicces, de nemsokára velük fogok aludni és velük kelek. Mert ez a dolgom. Rendet kell raknom. Nem pedig rendetlenséget csinálnom. Itt és most. Papírok közt és az életben is. Tehát, hiába van most este 10 óra és hiába gondoltam úgy még fél órája, hogy a piszkos edényt a mosogatóban hagyom, megváltoztatom az eredeti tervem és elmosogatok. Azért annak a pókhálónak a sarokban békét hagyok. Azóta vagyok jóban a pókhálókkal, amióta a nővérem fia azt mondta rájuk, hogy azok az ő légvédelmi rendszerei…szúnyogok és egyéb rovarok ellen…aranyosnak találtam és ötletesnek. Én is nekiállok pókhálót szőni magam köré. Na, nem védelmi rendszerként, de nem ám! Vadászni. Husikára. Finom falatra. A legfinomabbat viszont nem fogom megenni neki rosszabb sorsot szánok: páromnak választom és velem kell élnie hosszú, hosszú éveken át! 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: