Kedves Múzsám!

Ne vedd hálátlanságnak, de már megint nem arról írok, amit szóban javasoltál. Nem azzal ösztönzöl írásra, hogy megmondod, mi legyen a témám, hanem azzal, hogy vagy. Persze, legtöbbször nem vagy, de akkor meg itt vannak a dolgaid, amik inspirálnak. Tárgyak, amiket használsz, vagy régen használtál, vagy nem használtál, mert ajándékba kaptad és nem tetszett igazán, így idehoztad, hogy majd itt jó helyen lesz és jó helyen van. Mint ahogy én is jó helyen vagyok, jó időben. A jó időt most a benti hőmérsékletre értem, mert odakinn éppen fagy és havat hord a viharos szél. Már órák óta figyelem, miképpen alakul az a bizonyos, híres, hírhedt hótakaró, de itt fenn a hegyen ez a havacska még csak átlátszó fátyol, takarónak semmiképpen sem nevezhető. Mindenesetre nagy hó az nincs, nagy szél viszont van és ennek érezhető jele jelentkezik itt ülve a monitor előtt, lábfázás formájában. Nem az egész lábam fázik, dehogy! Csak a talpam, de az nagyon. A vastag frottírzoknin keresztül is érzem, hogy jéghideg a lábikóm. Az a harminchetes. Még jó, hogy csak ekkora, mert ha mondjuk negyvennégyes lenne, akkor még nagyobb felületen fázna. Milyen jól jönne most egy mamusz, mert ez a gumipapucs nem sokat melegít az én fázós állapotú lábamon! Hopp! Most eszembe jutott valami! Mindjárt jövök…Édes Múzsám! Mondtam már, hogy imádom az itt hagyott dolgaidat? Tudod mit találtam? Egy pár medvetalpat! Nem vicc. Tényleg. Még decemberben pakoltuk be együtt a szekrény aljába, azzal a biztos tudattal, hogy ez a randa, szőrös medvetalpat utánzó mamusz, amit ajándékba kaptál és sosem hordtál, ott lesz az enyészet martaléka a szekrény mélyén. Hát, jelentem, nem lesz, mert én a HŐS megmentem az enyészettől és immáron két perce boldogan melengetem belülről! Be kell valljam, nagyon jópofa ajándékot kaptál és annyira vicces volt, ahogy belebújtam, és hirtelen maci lettem felülnézetből, hogy a bögrém, amiben a meleg teám volt, hozzá koccant a fogaimhoz, nagy rötyögésem közepette. Beletelt  három percbe, míg elfogyasztottam azt a decit, mert a talpak egyfolytában nevetésre ingereltek. Most azonban mindenki, de legfőképpen a saját magam örömére, nyugalmamat visszanyerve, folytatom immár jó meleg macitalpakkal a blog írást. Most, hogy szegény macskánk nem megérdemelten szabadságvesztését tölti (hogy mi lett vele azt majd a következő blogban megírom) és a zord idő is beköszöntött, megjelentek a menedéket kereső madárkák. A délelőtt folyamán többet is láttam, ahogy az előttünk lévő cseresznyefán, vagy a terasz hullámlemeze alatt próbál odút keresni, de mivel nem találtak, tovább szálltak. Nem úgy a kis rozsdafarkú. A kis okos, nem a fán és nem is a terasz tető alatt, hanem a terasz alatt, a farakás között találta meg a biztos menedéket. Messziről figyelte, ahogy viaszosvászon terítővel ( imádom! univerzális! nem csak gyúródeszka helyettesítőnek lehet használni) és egyéb nejlon zsákokkal beborítom a farakást, majd dolgom végeztével szépen berepült alá. Aranyos. Napközben többször felrepült a terasz tető alá, ráült a korlátra és félrefordított fejjel pislogott be az ablakon. Délután háromra esett le a tantusz, hogy ez a madár tényleg okos én meg nagyon hülye, mert nem jutott előbb eszembe, hogy valami elemózsiát keressek neki. A hülyeség szerencsére orvosolható (ezt azoknak a szerencsétleneknek mondom, akik még nem tudnák) és én orvosoltam is, egy szépen kanyarított szalonnabőrkével, amit aztán a tető alá biggyesztettem. Siettem vissza a leshelyemre, hogy megtudjam, madárkám értékeli-e megvilágosodásomat abban a tekintetben, hogy ő bizony éhes és aki éhes annak enni kell… és kérem szépen értékelte s a szalonnabőrkét elégedetten csipegette! Immáron, most, hogy már két igen elégedett élőlénnyel gazdagodott a világ, történetesen madárkánkkal, akinek van hol lakni a hideg időben és nem éhezik, valamint jómagammal aki macitalpakban melengetheti fázós lábikóját, azt mondom: így kerek a világ!