Volt -e már valaha az életedben egy olyan nap, netán több is, ami csak rólad szólt? Amikor nem foglalkoztál mással, csak magaddal? Amikor nem bosszantottad fel magad semmin, bár lett volna alkalmad rá, hanem, nemes egyszerűséggel, átsiklottál felette. Nekem ez a mai nap ilyen volt. Visszagondolva, már majdnem megbotránkoztatóan önző voltam, és majdnem polgárpukkasztó módon élveztem ezt a vasárnapot, de szerencsére csak majdnem. Így a nap vége felé, van is némi lelkiismeret furdalásom, hogy, hogy van képem boldognak lenni és örülni mindennek, de mivel tudom, hogy ennek a napnak a holnap eljövetelével vége van, és a hétfővel ismét rám szakadnak az élet gondjai, még nyugodt szívvel kiélvezem minden percét. Bocsika! 🙂

Tehát, a dolgos délelőtt (főz, mos, takarít) majd a kényeztetős délután után, önző módon ismét lélekmasszírozgatok és Péterfy Bori dalokat hallgatok ( meg MagnaCumLaude-t, meg Quimby-t, meg ami jön és tetszik) és közben hagyom szállni a gondolataimat. Időnkét a nagy gondolatszálldosás közben rádöbbenek dolgokra, és olyankor szó szerint megáll az eszem.  Ilyen pl. a tartásom, amivel a számítógép előtt a forgószéken ülök és az asztalra könyökölök. Megtévesztésig hasonlít, egy nálam jóval öregebb, szenilisebb, csúnyább, de föltétlenül okosabb emberére ( azt, hogy okosabb, abból gondolom, hogy mindig agyal és törpöl, bár az is igaz, hogy aztán mégsem lyukad ki sehova, na most akkor mégsem tudom, hogy okosabb-e nálam) :))))). Szóval pontosan úgy ülök itten, mint ahogyan ő szokott. Talán még mosolyogni is pont úgy mosolygok, ahogy ő teszi ezt az én agyament hülyeségeimen. Mert vannak ám nekem agyament hülyeségeim! Persze, nem direkt, hanem csak úgy spontán, véletlenül. Mint, ahogyan a mai húsleves is sikerült. Történt ugyanis, hogy a levest az öntöttvas kályhára tettem, a mosott ruhát pedig (a fölé direkt e célból helyezett) szárító kötélre teregettem. Mivel a hosszabb ruhákat odébb rakosgattam, nehogy belelógjanak a levesbe, így az alsóneműk, zoknik, mi egyebek száradtak a tűzhely felett. Egy óra múlva, már le is szedhettem a megszáradt ruhákat, de mivel rest voltam székre állni, a hosszabb ruhákat elkezdtem lecibálni…nos, a baj ekkor esett meg, egy apró fekete zokninak szállni támadt kedve, s beleszállott egyenest az én levesembe. Persze, kihalásztam a zoknimat gyorsan, s visszatettem a szárítókötélre ismét kimosottan. Alkalmi vendégem jött, és megebédelt, kanalaztam én is buzgón a levest, de a vigyor az arcomon szélesebb volt a kanálnál és vendégem gyanút fogott. Mit vigyorogsz? -kérdezte. Igazán semmit! Nincs is rá okom…na csak olvasd el Drága ma este a blogom! 🙂