Itt ülők új életem kezdetén a kis, hegyi házikóban, ropog a tűz a kandallót helyettesítő öntöttvas kályhában (aminek egyébként megvan a maga bája és nem mellékesen hurkát is lehet rajta sütni…) és bámulom a napfelkeltében sütkérező téli tájat. Élvezem a csöndet. Direkt nem kapcsoltam rádiót, hogy meghalljam a belső hangjaimat. Már hallom is! Hangosan és érthetően üzen a gyomrom, hogy éhes. Teljesen jogosan szól, mert még csak egy gyors instant kávé van benne, ami ugyan nem ébreszt fel, de az illúzió, hogy ittam egy kávét és most már felébredhetek, megvan. Valamiféle nyugodt derű ül a lelkemen és mosolygok, mert süt a nap és egyfolytában egyvalakire gondolok, aki tőlem nem messze, de sajnos nem elég közel, talán épp most ébredezik. Pizsama nélkül, egy szál gatyában, kócos fejjel ül az ágy szélén és a papucsot kotorássza a 44-es lábfejével az ágy szélénél, belebújik és álmosan kicsoszog a fürdőszobáig…nos, legfrissebb információim szerint (mobiltelefon), hála az én jó reggelt kívánó sms-emnek, már fejetetőig beöltözve, minimum három jégeralsóban gyalogol +1 fokban a bolt felé, némi reggelizni valóért. Most már nekem is ennem kéne valamit. Megyek és élvezem tovább ezt a derűs vasárnapot.