Vannak emberek, akik mindennek a könnyebbik oldalát fogják meg és ha válaszút elé kerülnek, akkor a könnyebbik utat választják. Nos, én nem tartozom közéjük. Nem tudom mért van ez így. Talán mert szeretek küzdeni. Mert amiért megküzdök, az fontos igazán, az lesz igazán az enyém. Dönthettem volna úgy 17 évesen, hogy a gyermeket, aki szerelem gyümölcséből fakadt, nem vállalom, de nem úgy döntöttem. Felnőhetett volna “egyke”-ként, de nem úgy lett. Most aztán van két gyönyörű fiam akiket imádok és akiktől most külön kell élnem, mert, bár beleszakad a szívem, de ismét a nehezebb utat választottam. 18 évi házasságom vége felé egyszer csak úgy éreztem, illúziót kergetek. Egy boldog család illúzióját. Próbáltam megteremteni, és úgy látszott, sikerült. Legalábbis mindenki, a család, a barátok, a távoli rokonok úgy gondolták minden rendben van. Hát nem volt rendben. Nagyon nem. Persze lehet hazudni kifelé és egy ideig magunknak is, de amikor magunknak már nem bírunk tovább hazudni, akkor dönteni kell. És én döntöttem. Hogy jól, vagy rosszul, azt még magam sem tudom. Egy év, ezer kérdés, megannyi megfogalmazódott válasz, érvelések, mérlegelés pro és kontra mindhiába, ha a szív megszólal, és azt mondja menni kell. Szólt…és én megyek…a szívem után. Sokan mondják, hogy meg fogom bánni, de annál is többen kívánják, hogy találjam meg a boldogságot. Még nem vagyok maradéktalanul boldog. Még sokat kell tennem azért, hogy az lehessek, de már jó úton haladok, mert már elhiszem, hogy sikerülhet.